(Nincs semmi extra kép. El kell képzelned. nincs fotó, csak a sorok és a csökött a…)
A kutya kicsi volt, ezért ugatásához hozzátette az ugrálást is. egy ideig csak néztem a kis állatot, aki végül engedte, hogy a kerítésen át megsimogassam. majd kinyílt az ajtó, és az öreg ember beinvitált minket, nem tudott kijönni a házból.
Az épület, amiben lakott, egy betonkockára hasonlított, ötven vagy hatvan éve épülhetett, a teteje vízszintes volt.
A lakásban kosz, de inkább a bagó szaga volt az, ami markánsan orrba vágott. A plafonról hullott a vakolat, így láthatóvá váltak a beton mennyezet illesztéseinél futó ólomcsövek, amikben az áramkábelek voltak. Minden szobában nagy, méteres felületekben volt a hiány.
Az öreg ember lassan csoszogott, kék-fekete csíkos pizsamájában jött utánunk a szobai tévé felé. Miközben folyt a hangolás, sípolva szedte a levegőt. Szakállas arc volt egy vékony testhez rögzítve. Az ágy mellett oxigén palack, aminek volt egy párja a konyhában is, maszkkal.
A konyhaasztalon negyed kilós dohányzacskó kibontva, mellette a töltő és az üres cigaretta hüvelyek. Amikor aláírást kértem tőle, a bal kezével támasztotta alá a mappát, és az öklében szorongatta az asztmára való spray-t…
Ott, a lomos házban él, ami lassan ráomlik, a tüdejével együtt, egy valaha vidám ember, egyedül.
És a kutya, aki ugrálva ugat.